A belső erő

Avagy miért érdemes edzőként, szülőként a külső motiváció helyett a belsőre fókuszálni és miként lehet ezt elérni?

Cristiano Ronaldo, Michael Phelps vagy Serena Williams. Mi a közös bennük? Nem csak az, hogy a sportág legnagyobb ikonjai, hanem az is, hogy mindannyian a belső motiváció mesterei. 

De mi is ez pontosan, és miért olyan fontos? 

Intrinsic vs. extrinsic – avagy belső kontra külső motiváció. Két fogalom, ami alapjaiban határozza meg egy sportoló karrierjét, sikereit, és ami talán még fontosabb, a sporthoz való viszonyát. De honnan ered ez a megkülönböztetés? 

A motivációkutatás gyökerei egészen a 20. század közepéig nyúlnak vissza, amikor olyan pszichológusok, mint Abraham Maslow vagy Edward Deci elkezdték vizsgálni, mi hajtja az embereket. A sport világában ez a kérdés különösen releváns – hiszen mi más kell ahhoz, hogy valaki napi 8-10 órát edzzen, mint erős motiváció? 

Mi a különbség?

De mi a különbség a két típus között? A belső motiváció olyan, mint amikor gyerekként órákig rúgtad a labdát a ház falának, mert egyszerűen imádtad csinálni. 

A külső motiváció pedig? Nos, az inkább olyan, mint amikor apád megígérte, hogy kapsz egy fagyit, ha lefutsz 5 kört a pályán. 

Melyiket szeressem? 

A kérdés az, melyik a jobb? És egyáltalán, lehet-e ezt így leegyszerűsíteni? A válasz, mint oly sok minden az életben: bonyolult. Egy 2018-as tanulmány szerint azok a sportolók, akiket elsősorban belső motiváció hajt, hosszú távon sikeresebbek és elégedettebbek. 

De ez nem jelenti azt, hogy a külső motiváció haszontalan lenne – gondoljunk csak az olimpiai érmekre vagy a világbajnoki címekre. A probléma akkor kezdődik, amikor a külső motiváció túlsúlyba kerül. Emlékszünk még Andre Agassira? Önéletrajzában bevallotta, hogy évekig gyűlölte a teniszt, mert apja nyomására játszott. Ez a klasszikus példája annak, amikor a külső elvárások elnyomják a belső örömöt. 

Oké, de hogyan?

De hogyan lehet elérni, hogy egy gyerek vagy felnőtt sportoló elsősorban belső motivációból sportoljon? Ez az a kérdés, ami minden edzőt és szülőt foglalkoztat. 

A kulcs a környezet. Egy olyan légkör megteremtése, ahol a fejlődés és az önmegvalósítás fontosabb, mint az eredmények. Ahol a kudarcok nem tragédiák, hanem tanulási lehetőségek. Ahol a sport nem kötelesség, hanem szenvedély. 

Nem fekete-fehér

Ez persze nem jelenti azt, hogy el kell felejtenünk a versenyeket vagy a díjakat. Ezek fontos részei a sportnak. De nem lehetnek öncélúak. A cél az, hogy a sportoló azért akarjon nyerni, mert élvezi a kihívást, nem pedig azért, mert fél a kudarctól. Végül is, miről szól a sport? A győzelemről? Részben igen. De sokkal inkább arról, hogy felfedezzük és meghaladjuk saját határainkat. És ehhez belső tűz kell, nem külső kényszer. 

Szóval, legközelebb, amikor azt látod, hogy egy sportoló sugárzó arccal áll a dobogón, gondolj bele: vajon mi hajtja? A dicsőség vágya, vagy az a mély, belső öröm, amit a sportága iránt érez? A válasz sokat elárul arról, milyen jövő vár rá a pályán – és azon kívül is.